Előszó: Szeretném leszögezni, hogy minden jelenség alól, minden fotóstípusra nézve vannak kivételek, vannak, akik gyönyörű dolgokat csinálnak, de nem szeretném folyton odaírni, hogy "tisztelet a kivételnek", mert aki ezt az írást érti, aki ismeri a jelenséget, az pontosan tudja, ki kivétel, és ki nem az.
Egy másik szerzőtől volt valaha egy poszt a modoros blogon a fotósokról, de az a jólsikerült írás már több, mint 5 éves, és azóta "nagyot fordult a világ…" Olyan mértékben változott meg a DSLR (digitális, tükörreflexes fényképezőgép) kultúra, és olyan mértékben terjedt el a sajátos jelenségeivel együtt, hogy nem lehet csak úgy írás nélkül hagyni. Nem tud az ember elmenni az Állatkertbe, Vácrátóti Arborétumba, Szentendrei Skanzenbe, hogy 100 látogatóból 98 nyakában ne lógjon valami nagyormányos, nehéz, fekete DSLR gép, melynek gyümölcsei már jóesetben hazafelé a kocsiban leválogatásra kerülnek, és este szaladnak fel valami fotós fórumba vagy facebook csoportba.
Ezért gondoltam, hogy írok egy kisebb elemzést, mert ha ezeket DSLR fórumokban kezdem fejtegetni, akkor nagyon hamar olyan érzésem támad, mintha oroszlánoknak magyaráznám, hogy büdös a ketrec.
Előszőr azt gondoltam, hogy írok róla egy jó kis karikatúrát, ahol a témát végigjárom, hogy aki érti, az jót röhögjön, aki meg magára ismer, annak habozzon a szája. De aztán arra jutottam, hogy a sztereotípiák karikírozása helyett más aspektusból írok a dologról, érintve a DSLR fotós közösségeket. Kicsit hosszabban, kicsit elemzőbben, mint ahogy optimális lenne, de annyi gondolatom van erről, hogy nem fér bele egy rövid, velős, frappáns írásba.
No nézzük:
Nekem vesszőparipám, - ezért sokszor hozom elő - a jobb és a bal agyfélteke közti különbség, és mindazt, ami ebből a különbségből társadalmilag lecsapódik az életjelenségekben. Muszáj egy picit erről beszélni, mert fontosabb a mindennapi életben, mint hinnénk.
Sokan, nagyon leegyszerűsítve azt gondolják, hogy a bal agyfélteke a tudomány, a jobb pedig a művészet, de ez így nem igaz. A bal agyfélteke az elemzés, a logikai szemlélet, logikus gondolkodás, racionalitás, a didaktikus megértés és az analízis féltekéje. Míg a jobb agyfélteke a totális átélés, a totális élmény, beleélés, azaz a szintézis agyféltekéje, ami pld. a művészet, az alkotás egyik alapfeltétele. A mai, európai társadalmak – valószínűleg a technikai fejlődés feltételei miatt – csúcsra emelték a bal agyféltekés tevékenységet. Ezt jutalmazza az iskolarendszer, itt keresik az élet megoldásait, itt keresik a dolgok magyarázatait, az számít okos, értelmes embernek, akinek a bal agyféltekei tevékenysége kiváló. Ezért van az, hogy az iskolákban a matematika a tantárgyak királynője. Mintha ez lenne az érvényesülés egyetlen útja. Egy korábbi posztomban egy kommentelő kolléga nemes egyszerűséggel, kissé rövidítve azt mondta, hogy:
Ha egy gyerek nem foglalkozik a matekkal, elvágja magát az értelmes szakmák jó részétől.
Szóval ebben a bal agyféltekés világban, ahol óvodás kortól ezt tanulják, logikát, racionalitást, elemzést, rendszert, szabályt, és ahol az emberek a munkahelyükön napi 10 órában racionális és logikus alapokon, elemezve és szigorú rendszerben végzik a dolgukat, kialakul egy elképesztő éhezés a jobb agyfélteke használata iránt. Ennek az egyik következménye az, hogy kiskoruktól kezdve egészen a felnőtt egzisztenciáig az életüket racionális, elemző alapokon, szabályrendszerekben élő emberek életük felnőtt szakaszában hirtelen elkezdenek művészettel foglalkozni. Olyan emberek, akiket a művészet soha nem izgatott – sőt, ki merem mondani, talán kicsit le is nézték sok ágát -, az élet egy pontján belefognak. (Azért nem izgatta őket, mert soha életükben nem volt hozzá érzékük, késztetésük, képességük. Ha lett volna, az korán kiderül, hiszen ezt egy kisgyermek nem tudja magában tartani, valahogy utat fog törni. Náluk nem tört.)
Na most az a baj, - bár nem tudom, hogy baj e -, hogy a technikai ipar egyes területei felfedezték ezt az igényt, ezért viszonylag könnyű olyan helyzetbe kerülni, hogy valami technikai berendezés megvásárlásával azt érezhesse az ember, hogy művészkedik, művészi produktumot hoz létre.
Erre jelenleg a legalkalmasabb a DSLR fényképezőgép. Egyfelől, már viszonylag elérhető árbán vannak, másfelől már a viselésük is önérzeti tényezőt hordoz. A tükörreflexes fényképezőgépet arról lehet felismerni, hogy nagy és fekete, nagy objektív van rajta, az van ráírva, hogy Canon vagy Nikon, a nyakpántján is az van általában sárgával, és olyan jó komoly az egész cucc, nem olyan béna, mint a kicsi színes gép, amit már csak a hülyék vesznek, mert arra ott a telefon. Hát nem?
A DSLR gép szebb és érdekesebb képet csinál, mint egy kompakt gép. A gyártók egy picit rátesznek a színekre és a kontrasztra, tehát a világ, amit megörökít, kissé színesebb, kecsegtetőbb, mint a valóságban. Lehet vele messzire fényképezni, mert van nagy és hosszú objektív, és ezért a határban lencsevégre lehet kapni őzikét, kiscicát, sólymot. És hát a jó optikák miatti mélységélesség... "hát az... hát az.... hát az valami csoda.... az olyan... az olyan, hogy elöl homályos, hátul homályos és csak az éles, csak az éles, ami fontos. Nézd meg az amatőrök képeit, ahol minden éles... ez ahhoz képest... hát... nem is hiszem el..."
Szép képeket csinál, na...
És akkor valaki, aki eddigi életében, 20-30 év alatt rengeteget fotózott, de soha nem érdekelte a képalkotási lehetőség, csak egyszerűen dokumentált nagypapának, nagymamának, magának, és albumban vagy a laptopján őrzi a süllyesztőben a balatoni nyaralások, évzárók, szülinapi zsúrok és Sanyibácsiéknál szalonnasütés emlékét, az egyszercsak a kezébe kap valakitől egy DSLR gépet, megnézi a fotókat, amit ad-hoc csinált, és elájul. Két dologtól ájul el. Az egyik az az, hogy mennyire szép a kép azokhoz képest, amit eddig az életében csinált, a másik pedig az az eufórikus - de súlyos - tévedés, hogy ezt ő csinálta, hogy ő ilyenre képes. Nem is érti... egész életében hol volt ez a tehetség, ami ilyen esztétikumot képes létrehozni? Az itt még nem tudatosul benne, és nem is fog, hogy mérnökök és gyártók, marketingesek ezrei dolgoznak azon, hogy a lyukba benézve, a gombot megnyomva azonnal elfogja az érzés, hogy előtört belőle a szunnyadó fotóművész, és lehetőleg még aznap vegyen magának is egy ilyet az adott márkából. Ez ennyire egyszerű.
Ennyi elég, hogy kinevezze magát fotóművésznek. És így létrejön az a közgazdász, logisztikai manager, esztergályos, biztonsági őr, fizikatanár, gépészmérnök és használtautó kereskedő, aki egyszerrecsak fejest ugrik a kreativitásba, és pár hét, hónap leforgása alatt a szó legkomolyabb, iróniától mentes értelmében először fotósnak, majd fotóművésznek, - egy vagy két év leforgása után pedig (nehéz kimondani) tapasztalt fotóművésznek képzeli magát.
Mivel itt írtózatos mennyiségű produkció keletkezik, megadatik az a kétes lehetőség, hogy akár vakon kattogtatva is létrejöjjön valami használható, amire büszke lehet az ember. Picit olyan ez, mintha valaki egy gyorstüzelő géppisztollyal beleeresztene nyolc tárat egy nagy tömegbe, egy embert véletlenül a homloka közepén talál el, és azonnal kinevezi magát mesterlövésznek.
Egyébként ezt a típust nagyon könnyű felismerni, mert náluk a fotózás célja leginkább nem maga a fotó, hanem az, hogy Ő fotós. Ezért a képei között a legtöbb esetben aránytalanul sok az olyan fotó, amin az van, hogy ő fotózik. Alulról, felülről, fűben fekve, kis objektívvel, nagy objektívvel, tükörben önarckép, egész sorozatok, ahogy a susnyásból rókát figyel átszellemült tekintettel - ha szerencsénk van, róka kép is lesz, nem csak ő - ezekből montázsok készülnek, de gondosan ügyelve arra, hogy a drága gép típusa és márkája látszódjon.
Na de mit ér a vizuális művészet kiállítás nélkül?
Igyhát létrejönnek a különböző internetes DSLR csoportok
Az ilyen fotós csoportok szinte kivétel nélkül azzal az eredendően pozitív ideológiával jönnek létre, hogy "Tanuljunk egymástól". Ez alapvetően egy nagyon klassz dolog és jó kezdeményezés, csak az a kis baj van vele, hogy ezekben a csoportokban ez nem igazán működik, ugyanis az egymástól tanulás lényege az "eltanulás". Ahogy mondjuk festőművészek a művésztelepen vagy fotóművészek egy kiállításon megfigyelik egymás munkáit és tanulnak a másik megoldásaiból. Na de így hol marad a másikkal szembeni tudásfitogtatás élvezete, ami integráns része egy műkedvelő közösségnek? Ígyhát a "Tanuljunk egymástól" egy-kettőre átváltozik azzá, hogy "Tanítsuk egymást". Nagyon nem ugyanaz. Ugyanis a tanításhoz már kell egy alá-fölé rendelt viszony, a rosszabbul tudó és a jobban tudó, aki tudást ad át annak, akinek nincs. Ez a tanítás. Ez viszont egy ismeretlen emberek ezreivel megrakott csoportban eléggé ingoványos alap, hiszen fogalmunk nincs, hogy aki éppen tanítani próbál, az tudja-e azt, amit tanít. Ráadásul, mivel a tanítás egy külön szakma és csak kevesen tudják, itt a dolog vesz még egy drámai fordulatot, és a "Tanítsuk egymást" átváltozik azzá, hogy "Kitanítjuk egymást". (Ha csúnyábban fogalmaznék, akkor "Kioktatjuk egymást".) Persze ez érthető dolog, hiszen különösebb érdeke senkinek nem fűződik ahhoz, hogy a másik fotói egyre jobbak legyenek, inkább arról szóljon, hogy "én mit tudok hozzád képest". Ez már nem olyan jó és pozitív alap. Ugye?
Mivel a tanításhoz, tanácshoz természetes módon kell egy "én jobban tudom" alá-fölé rendelt viszony, érdemes elgondolkodni, mikor írtózatos szakértést és kioktatást lát az ember, hogy miből gondolják, hogy értenek hozzá egyáltalán, jobban értenek hozzá, mint a másik, olyannyira, hogy másokat kioktassanak, művészetre tanítsanak? Mindezt úgy, hogy soha életükben nem foglalkoztak művészettel, vagy egyáltalán képalkotással azt megelőzően, hogy DSLR gépet vettek volna. Ha ez a kérdés felmerül, általában az a kissé sértődött válasz, hogy "Tudod, hogy hány emberről derül ki élete későbbi szakaszában, hogy tehetsége van művészi dolgokhoz????". Igen, tudom: Nagyon kevésről. Elég sok embert ismerek az élet számos területéről, de az én környezetemben nem nagyon volt ilyen, és olyan sem nagyon, hogy valakiről 37 évesen kiderül, hogy jó matekos. Ha volt, akkor az kivétel nélkül a digitális fotózás (vagy az énekes és a DJ, de az egy másik dimenzió). Az miért nem derül ki ilyen arányban emberekről, hogy felfedezik magukban a hegedűművészt, zongoraművészt, szobrászművészt, regényírót? Lehet, hogy azért, mert ott több kell az emberből és kevesebb egy gépből? Erre a költői kérdésre valószínűleg nem jön válasz.
A "kitanítás" nagyon könnyű a tanításhoz képest, mert olyan fölénnyel lehet csinálni, hogy indoklásra, magyarázatra sincs szükség, belefér a tömör, kritikának álcázott lemínősítés, a gyakran sértő odaszúrogatás. Hogy ezt a kritikának álcázott kitanítást viszonylag akadálymentesen lehessen csinálni, az egyik leginkább visszatérő ideológiai alapvetés, hogy "Tanuld meg elviselni, ha kritizálnak! Ha egy ilyen helyen képet teszel közzé, akkor vállald azt is, hogy kritikákat kapsz!" A baj csak az, hogy van egy dolog, amit a "kritikánál" is nehezebben viselnek el, nevezetesen azt, ha a kritikájukat nem fogadják el, sőt egyenesen megmondják, hogy marhaság. Egy kritizáló képes kisebb agyvérzést kapni és szájhabozni, ha a kritikájára azt mondják, hogy nem jogos, két perccel korábban viszont ő tartott kiselőadást egy másik képnél a készítőnek a kritika elfogadásáról.
Emiatt minden fotócsoportban előbb utóbb téma lesz a kritika stílusa, hogy ki, miért, és hogyan kritizál. Mert valljuk be, hogy “Ez nekem nem jött be…”, “Rettenetes”, “Ennek a képnek mi az értelme?” típusú velős kritikák során nem nagyon fogunk “Tanulni egymástól.”
Irdatlan veszekedések robbannak ki, mert egyfelől hiányzik a tapasztalat, hogy hogyan kritizáljuk más művészi, vagy annak szánt munkáját, másfelől, mivel róla szól és nem arról, akit kritizál, az elsődleges kiindulási szempont az, hogy ő, hogy csinálta volna. Ez pedig nem biztos, hogy másokat érdekel. Ez egyébként egészen elképesztő arcátlanságokig el tud menni. Megcsinálják azt, hogy letöltik a másik ember képét, elkezdik editálni, visszatöltik a saját verziójukat, aminek nyilván az a célja, hogy "én ennyivel jobbat kihozok belőle, mint te", vagy szerkesztővonalakkal, pixelekig belenagyítva bizonygatják, hogy a másik képe ferde, kiégett, homályos stb. Az egyik legkomikusabb jelenet az volt, hogy 4-es metró állomásának belső teréről készült fotónál a távolban lévő apró mozaikok vonalát képes volt szerkesztőhálóra tenni, hogy bebizonyítsa a másik "tanuló" számára egy vitában, hogy a kép nem teljesen egyenes. Lelki szemeimmel láttam, ahogy Robert Capa és André Kertész vinnyogva röhögnek a mennyországban.
A kitanítók számára mindenki potenciális kritikai és kioktatási célpont, sőt egyenesen eretnek, aki valóban a szabályokkal tűzdelt élete elől menekül ebbe a tevékenységbe, és éppen ezért fütyül a szabályokra és elvárásokra, azt, és úgy csinálja, ahogy jól esik neki. Úgy csinálja, ahogy ráérzett, ahogy elfogta a pillanat varázsa, és a képeinél nem tudatosságra, hanem érzésre hagyatkozik. Elképesztő az a kioktató, kitanító didaktikus őrület, ami ilyenkor elszabadul. Manapság egyébként is van egy tanítási/tanulási mánia, mert az emberben él az illúzió, hogy mindent meg lehet tanítani és tanulni, ezért az emberek egyik fele valamit tanít, a másik fele meg valamit tanul, vagy rosszabb esetben egyszerre mind a kettőt csinálja.
A baj gyökere és a nagy paradoxon egyébként az, hogy véresen komolyan vesznek mindent, célt, szempontot, az egész tevékenységet, és számukra nem fér bele, hogy vannak sokan, akik lazán kezelik a szabályokat (mint azt úgy általában szuverén és szubjektív művészetekben szokás). Nyilván nem képesek feloldódni a művészi szabadságban, mert az életük és gondolkodásmódjuk racionális, és a művészetben is a racionális okokat, szempontokat, érveket figyelik. Akár kritikájuk, akár saját munkájuk során.
Ha az ember netán a két szavasnál tartalmasabb kritikát olvas egy ilyen csoportban, akkor érti meg, hogy mi is a baj valójában. Ez pedig nem más, minthogy nem képesek elválasztani a művészetet és a racionalitást, nem engedik el a racionális szempontokat, amiket matekórán, geometria órán vagy fotós gyorstalpalón (esetleg egymástól) tanultak.
Ezek a következők:
- A képnek egyenesnek kell lennie (nem tudják, hogy csak a valóságban borul fel, ami ferde, a képen nem fog)
- A képnek mondania kell valamit. (Az a TV bemondó)
- A képen vagy teljesen látszódjon valami, vagy egyáltalán ne. Ne vágjuk le a dolgokat.
- Valami vagy legyen középen, vagy harmadolva legyen. Az nem jó, ha majdnem középen van. De középen ne is legyen egyáltalán. Hát az milyen primitív már, ha valami középen van? A harmadolás, az igen. Az az esztétikum.
- A kép legyen kontrasztos
- A kép olyan legyen, hogy az megállja a helyét a falon is szobadíszként. (Elfelejtik, hogy ez az IKEA poszterosztály termékmanagerének szempontja, nem a fotóművészeté.)
- A kép ne legyen bemozdulva és legyen éles.
- A képet ne kelljen magyarázni “mert akkor már régen rossz.”
A képeik pedig általában ezek:
- Virág makro
- Másik virág makro
- Fűszál makro harmatcseppel
- Bogár makro
- Őszi levél
- Naplemente
- Naplemente sziluettel (fa, nő, ház)
- Villám
- Unoka
- Platinaszőke irodista nő fehérneműben vagy valami pendelyben a búzamezőn/napraforgó mezőn
- Más hajszínű irodista nő fehérneműben vagy valami pendelyben a búzamezőn/napraforgó mezőn
- Barátnő az erkélyen, fűben, padon, szobában, mezőn (színes és ff verzió is)
- Őzike, kisnyúl, sólyom messziről a mezőn vagy a fák között
- 4-es metró, az összes állomás összes szeglete.
- Felhő
- Macska/Kutya
- Folyó, tó, patak
- Portréközeli, ahol csak a szem éles, a többi a mélységélesség homályába vész
- Ismert középületek nappal
- Ismert középületek este, díszkivilágításban
- Ismert középületek nappal vagy este halszemoptikával
- Lassú expós, elmosódott villamos
- Panorámaképek
Számukra rendkívüli jelentősége van az ún. EXIF adatoknak, amik a fényképezőgép beállításait mutatják az adott fénykép elkészítésekor. Mintha lehetne velük bármit is kezdeni. Kicsit olyan, mintha egy festőművész fórumon a festő odaírná a képe alá, hogy:
- PINTURA alapozott, feszített festővászon
- Daler Rowney szintetikus sörte ecset
- Lefrance & Bourgeois olajfesték
- Daler Rowney festékhigító
- CAPPATELLO színkeverő paletta
Most tessék mondani: Ennek milyen hasznát lehet venni? El lehet belőle sajátítani akár a legapróbb szilánkját annak, hogy hogyan kell ilyet festeni? Aligha. Arra viszont kétséget kizáróan alkalmas, hogy "Miért kellett 200-as ISO-t használnod?" "Én rövidebb záridőt választottam volna." "Ez az obi erre szerintem nem alkalmas." "Kisebb blendenyílás jobb lett volna."
Azok a fotózással foglalkozó emberek, akik valóban az életük egyéb tevékenységeinek kompenzálására keresnek hobbit, örömforrást, vagy akár még a hobbinál is komolyabb tevékenységet a fotózásban, hogy feloldódjanak, alkossanak, esztétikumot hozzanak létre a maguk és mások számára, válaszút elé kerülnek az ilyen közösségekben. Vagy felveszik ezt a didaktikus és racionális szemléletet (és ezzel sajnos elveszítik a dolog spontán örömét), vagy fenntartják a laza hozzáállást, és akkor potenciális célpontok lesznek. Ez sem túl nagy örömforrás.
Utóirat:
Érdekes lett volna József Attila életműve, ha úgy nézett volna ki, hogy a kávéházban délután ír 470 kis szöveget, aztán hazamegy, leválogatja, kiválasztja azt a kettőt, amire kisebb jóindulattal rá lehet fogni, hogy vers, megosztja valahol, és aztán nekiáll tanácsokat adni, kioktatni, és kritizálni a többi költőt, vagy egyenesen elkezdi egész népét taní-tani. Szerencsére nem így csinálta.
El is nevezték róla az egyetemet, ahonnan korábban páros lábbal rúgták ki.
------------
UPDATE:
Egy kis társadalompatológiai kiegészítés:)
Itt az elmúlt napokban figyeltem, hogy a különböző DSLR csoportokban és fórumokon, hogyan reagáltak erre a kis tanulmánya, mert nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb valaki megosztja ezeken a helyeken és terjedni kezd. Hirtelen értelmet nyert az a Murphy törvény, hogy "A szakértő mindig másik városból érkezik". Ugyanis, mikor szinte szó szerint mondtam el mindezt több csoportban is kommentekben vagy posztokban, látva, hogy "művészi önérzetük tűzoltólétrájáról":) miként gyalázzák és oktatják ki egymást, szegik kedvét a kezdőknek, általában verbálisan meglincseltek. Viszont most, amikor a blog.hu-ról, mint külső forrásból érkezik, elkezdenek róla érdemben beszélgetni. Van, aki megsértődve, van, aki egyetértve, van, aki a kettő között, van, aki rá nem vonatkozónak érzi, van, aki a bizonyítványt magyarázza vagy az én szerzői személyiségemről, mint 'sértett, amatőr DSLR fotós' sző hosszas fantáziákat, de minden eddiginél másabb hangnemben kezelik a témát. Egészen hihetetlen módón: beszélgetnek róla és láthatóan el is gondolkodnak kicsit. Talán mégsem volt hiábavaló. Na de ennyit számít, hogy honnan jön egy vélemény? Mi lehet ennek a társadalmi magyarázata?