Egy városi gorilla elgondolkodik és le is írja.

Én, te, ő, mi, ti, ők

2017. május 12. - Urban Gorilla

Nem szívesen megyek bele most abba, hogy melyik politikai erő melyik médiummal vagy médiumokkal nem akar aktuálisan szóba állni, mert ezt a napokban nálam okosabb emberek, véleményvezérek már jól megfejtették, morálisan karóba húzták, sőt még én is írtam a Facebookon enyhe dühömben egy rövidke odamondást. Tényleg felháborító dolog, amikor egy társadalmilag jelentős csoport, hatalmi, politikai vagy vélemnyformáló erő arcul csapva százezreket vagy milliókat kijelenti, hogy ő ebbe a tévébe nem megy be, ő ennek a lapnak vagy portálnak nem nyilatkozik, ő a magyar média ide vagy oda tartozó részével többé nem fog beszélni. Én azt gondolom, hogy egy olyan országban, amit az elmúlt negyed évszázad során módszeresen, rigid módon kettészakítottak, ahol az "én ,te, ő, mi, ti, ők" már sokkal inkább politikai fogalomhalmaz, mintsem nyelvtani, ennél ostobább, butább, gonoszabb és persze mindenekelőtt gyávább dolgot nem is lehetne csinálni. És most teljesen mindegy, hogy kormányoldali vagy ellenzéki politikusokról, médiumokról van szó. Újabb és újabb ékeket verni egy teljesen széttöredez társadalom repedéseibe igazán magasztos politikusi küldetés.

De ami engem ennél sokkal jobban zavar, az a társadalmi reakció. Az aktuális politikai médiumok azonnal megírják, hogy most most velük éppen ki nem fog mától szóba állni, vagy az írja meg, aki éppen mostantól valakivel nem fog szóba állni, és az ember azt várná, hogy ezen a társadalom felháborodik. Hiszen egy civilizált közegben az egy negatív folyamat, az egy sértő jelenség, ha valaki valakivel nem áll szóba. Ha egy társadalmilag jól adaptált embernek egy konfliktusban valaki azt mondja, hogy "mostantól én nem beszélek veled", akkor az egy kellemetlen érzés. Az emberben felmerül, hogy "biztos jó ez?" "hová vezet ez?" "hogy oldódik majd fel ez a konfliktushelyzet így?". De az erről szóló cikkek kommentáradataiban nem ezt látom.

Döbbenten tapasztalom, hogy örülnek neki.

Aki nem áll szóba, az is örül, és akivel nem állnak szóba, az is örül. Elmesélik, mennyire jó, hogy ezeket a taknyokat ("őket") végre nem kell hallgatni, mert nem is vagyunk kíváncsiak rájuk ("mi"), vagy elmondják, hogy végre nem fogunk ("mi") ezekkel ("ők") beszélni, mert nincs számukra semmi mondanivalók, úgyis csak eltorzítják és hazigságot kreálnak belőle, majd ha akarjuk, akkor mi magunktól emondjuk a sajátjainknak. Teljesen letaglózott a jelenség. Csodálatos világ elé nézünk. Pozitív dolgot látnak abban, hogy ezentúl csak magukkal fognak beszélgetni. Amikor sok, magában beszélgető embert képzelek magam elé, akkor nekem valamiért a zárt osztály ugrik be elsőnek. Nem lehet, hogy társadalmi méretekben is ez a helyzet? Nem lehet, hogy ez klinikai szintű társadalompatológia? 

Munkába jövet az autóban azon gondolkodtam, hogy ezek az emberek milyen jövőt képzelnek el. Egy nagy, épülő stadionnak látják az országot, ahol a táborokra osztott szurkolók egymástól kerítéssel elválasztott szektorokban fogják ordítani a magukét az idők végezetéig? Vagy azt képzelik, hogy az egyik vagy másik oldal egyszercsak meg fog szűnni és akkor amúgy sem lesz senki magukon kívül, akivel beszélgetni kellene? És ha így lesz, akkor hová lesznek a hajdani másik oldal emberei? Vagy esetleg a végső győzelem után majd győztesek és vesztesek együtt állnak a közért pénztáránál egymásról tudomást sem véve, ahol a győztes csoporthoz tartozó nagy büszkén rakja ki a szalagra a bácskai májast, míg a mögötte álló vesztes lesütött szemekkel teszi ki a parizert és a kefírt? Ez tényleg tetszik?

Ha felháborodás helyett elkezdünk örülni annak, ha nem áll velünk szóba valaki, vagy ha mi nem állunk szóba valakivel, akkor bizony gyászos vége lesz a dolognak. Én tudom, hogy sokszor szakadt már két-három részre ez az ország a történelem során, de abban nem vagyok biztos, hogy a mai megosztottságon kívül bármely más korszakban meghatározó politikai taktika lett volna az, hogy nem állunk szóba a másik oldallal, vagy oldalakkal különböző okok miatt. Ez társadalmilag halálos betegség. Tényleg bele fogunk halni.

Lassan ott tartok, hogy semmi más esélyt nem látok arra, hogy egyszer normális, a másik oldalt embernek tekintő társadalom legyünk, mint azt, hogy egy sokszázezres, az ellenséges oldalak egymásnak feszülésétől fortyogó, füttyőgő és hazaárulózós, sorosozós és brüsszelezős, diktátorozós tömegrendezvény nagy kivetítőjén egyszercsak megjelenik Frank Drebin hadnagy, szerelmet vall valakinek, és mi egymás nyakába borulunk. Más megoldást egyelőre nem látok.

A bejegyzés trackback címe:

http://urbangorilla.blog.hu/api/trackback/id/tr2612500237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.